Élvezetes álmok a leszállókról.

Oszlopokon meredett a magasba a Nap palotája, fényes arannyal volt ragyogó s láng-látszatu bronzzal, tündöklő elefántcsont fedte oromzata csúcsát, főkapu-szárnyairól az ezüst ragyogása sugárzott.

Szép anyagon szebb művészet: mert Mulciber abba véste a föld köribe karoló tükrösterü tengert, föld kerekét, s az eget, mely a föld fölibé födelet von.

Kék isten-raj a hab közepett, Triton, a süvöltő; változatos Proteus; Aegaeon, karja lehajlik nagy busa bálnáknak hegyorom-hátára a habba; Doris s lányai is, néhány ahogy úszik a vízben, néhány meg zöldszálu haját szárítva a szirten, s van, ki halon lovagol; s orcájuk sem nem egyenlő, sem nagyon eltérő: éppen nővérien illő.

Földön férfiakat, vadat, erdőt, városokat látsz, közbe folyót, nimfát, s a mezők más isteni népét.

Lángsugarú magas ég képmása feszítve fölébük, hat jel az ajtónak jobb szárnyán, s hat jel a balján. Hogy Clymene fia már ideért meredek hegyi úton, és vitatott nemzőjének termébe belépett, tartanak apja elé vágyódó léptei tüstént, mégis: messze megáll; közel el nem tűri a tűzfényt. Ült Phoebus közepütt, bíbor köpenyébe körítve, tiszta smaragdokkal sugaras tündökletü trónján.

Jobbja s a balja felől Nap, Hó, Év, Századok álltak, s távol egyenlőn egymástól, állt mindegyik Évszak; köztük az ifjú Tavasz, viruló szirmos koszorúval, s állt a mezítlen Nyár, koszorúval szőke kalászból, köztük az Ősz - taposott szőlőtől foltos a teste - és a jeges Tél is, hó-fürttel borzasan, ott állt. Ekkor az ifjut a Nap - míg ámul az új alakoknak láttán - mindeneket látó, meglátja középről, s "Mondd meg, mért jöttél," szól hozzá, "mért keresed föl váramat, én sarjam, Phaethon, kit nem tagadok meg?

Ha e név illethet téged a számról, és Clymenének nem bűnrejtő képzelet adta, zálogot adj, nemzőm, melyről, hogy tőled eredtem, elhiggyék, s vele lelkemből te taszítsd ki a kételyt. S hogy sose kételkedj, kérj bármit, bármit is óhajtsz, én megadom.

Tanum erre az istenek esküvevője légyen, a lenti mocsár, mit még szemeim sose láttak. Bánta az eskütevést, megrázta fejét, a sugárzót háromszor-négyszer, s szól apja: "Nagyon hebehurgyán adtam a szóm teneked. Jaj, bárcsak visszavehetném!

Megvallom, fiam: ezt megvonnám tőled, ez egyet. Bár lebeszélni lehet: veszedelmes a vágyakozásod.

Nagy, mit akarsz, Phaethon! Nem tudhat az íly feladattal megbirkózni erőd, nem tudhat gyermeki éved. Hisz te halandó vagy; s mire vágyol, az elnemenyésző. Többet akarsz annál, mi kijuthat az égbelieknek, gyermeki vak vágyban.

• Viszont okosak, ha rambozol, vagy elrontottad és észrevettek jobb ha futsz.
• Nem hagyta abba a dohányzást
• PUBLIUS OVIDIUS NASO: ÁTVÁLTOZÁSOK

Bízzék ám bárki magában: mégsem tudhat e tűzhordó kocsin állni szilárdan más, mint én. A teres nagy Olympus fő vezetője, ő, aki rémületes jobbjával vad tüzeket vet, még ő sem teszi meg!

S Jupiternél van, mi erősebb? Kezdet-utam meredek, reggel még friss paripáim nagynehezen járják; közepütt iszonyú a magasság, honnan a tengerözönt s a mezőt megesik, hogy iszonnyal szemlélem magam is, riadottan reszket a szívem; vég-szakaszom zuhanó, ott jól kell fognom a gyeplőt; még Tethys maga is, ki alant vár rám a habokkal, félni élvezetes álmok a leszállókról, fővel lefelé hogy a mélybe ne hulljak.

Föld mélyéről hozzák felszínre a vasat, és a kövekből rezet olvasztanak. Véget vet az ember lenn a sötétségnek, azután feltúrja utolsó zugáig a sziklakőzetet; addig éjszaka borult rá.

Add hozzá, hogy az ég fordul száguldva szünetlen, s csillagokat hordoz csavaros gyors forgatagával. Szembefeszülve futok, s a heves nagy élvezetes álmok a leszállókról, ami máson győz, rajtam soha; surran a föld, vele szembeszökellek.

Jó, a kocsit vezeted: s ha a forgó Sarkokat éred, tengelye, úgy véled, sose rándul félre tevéled? Vagy tán városait leled ott föl az égbelieknek, lágy ligetet s kincses szentélyt, ezt várja a lelked? Tudd meg, az út vészek közt visz s vad szörnyetegek közt. Bárha utad tartod s nem térsz is téves irányba, szállnod a szembenső Bika szörnyű szarvai közt kell, s haemoni Íven is át, s vad Oroszlán dühtele torkán, Scorpio ollóján, mely nagy tért fog fenyegetve, végül a Rákén is, mely másképp s másfele görbül.

S azt sose véld, hogy a vad lovakat, lobogó tüzeikkel, mely kebelükben gyúl, s mit a szájuk fú ki s az orruk, könnyü vezetned: alig szenvednek el engem; a fékből, vad lelkük ha kigyúl, nyakuk is szabadulni igyekszik. Hát, hogy ajándékom megölőd ne legyen, fiam, intlek: óvd magadat, s míg még teheted, vond vissza a kérést.

Hisz te jelet kívánsz, mely, vérem vagy, bizonyítsa, biztos zálogodul: vedd zálogul, ím, remegésem; lásd: apa-félelmem, hogy apád vagyok, így bizonyítja. Nézd arcom; s ha talán - bárcsak! Végül: dús a világ, nézz szét, s ami benne kerülhet ég, föld s szegycsont szúró fájdalom sok kedves kincse közül, kérd mit csak akarsz: meg nem tagadom, mind elnyered, elhidd.

Egy ez, amit, kérlek, sose kérj: hívd ezt lakolásnak és sose tisztségnek; Phaethon, kárt kérsz jutalomként. Mért fonod át a nyakam hízelgőn, jaj, te tudatlan?

Kétleni kár, megadom Styx habját hívta az eskümbármit is óhajtasz; de okos légy, kérj okosabbat. Késlekedett, mígcsak lehetett nemzője, de végül vitte a Vulcanustól nyert magasívü szekérhez.

Rúdja arany volt, tengelye is, kerekének a talpa szinte arany; sugaraztak ezüstből körben a küllők; járma fölött chrysolit díszlett s más széptüzü ékkő. Phoebus tiszta tüzét kettőzőn visszaragyogták, Nagyratörő Phaethon ámult, szemlélte e művet, s íme a friss-éber Hajnal feltárta a fénylő Napkeleten bíbor kapuját, s kinyitotta a rózsás csarnokokat.

Fut a sok csillag, mind közt raj-utolsó Lucifer, ő indul élvezetes álmok a leszállókról el, őrhelye-hagyva. Titan, látva, hogy ez letünik, s hogy körben élvezetes álmok a leszállókról égbolt megpirosul, s hogy a hold két szarva is elhalaványul, rendeli már a serény Horákat a lóbefogásra. Sebten az istennők ama tűzlehü s ambrosiával jól belakott lovakat, mint kell, hozzák a hatalmas jászlak elől, csengő zabolát igazítva reájuk.

Szent írral keni most fia arcát apja, azért, hogy fennlobogó lángok rohamát jól tűrje az égen, fürtje fölé sugarak seregét süti, bánatot érző sóhaja aggódó kebeléből szállva ki, szólal: "Hogyha lehet, legalább hallgass e szavára apádnak: légy fukar ösztönző, fiam, és fékezni figyelmes: szállnak amúgyis ezek; munkád: mérsékleni röptük. Át az öt ég-íven ne kivánj egyenest élvezetes álmok a leszállókról rézsutosan vág át, széles kanyarával egy ösvény három övön, s ez elég, kikerülve a sarkot, a délit éppúgy, mint, mely az északi sarkhoz kötve, a Medvét.

Arra haladj; a keréknyomokat nézd, szembetünőek. És, hogy a hőt egyként kaphassa a föld meg az égbolt, túlmélyen sose szállj, de a lég tetejébe se hajtsál. Hogyha magasba hatolsz, lakait felgyújtod a mennynek, hogyha alant, a mezőt: legjobb középütt tovamenned.